Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Végzetháború

Végzet háború

írta: Greg Farsthey

fordította: Viktor24


1.
Voya Nui vidékét Axonn szelte át, fegyverével a kezében. Az imént volt szemtanúja, ahogy két alak ölt testet a Zöld Öv területén. Az egyik némileg Botarra hasonlított, ám egyértelműen nem ő volt az. A másik meg úgy festett, mint egy Toa, de Axonn nem ismerte fel. Miután kijelölték őt erre a helyre, megtanulta, hogy először kell küzdeni, csak aztán kérdezősködni.
A Botar hasonmás vette észre őt először, és megpróbálta blokkolni. Axonn páncélba burkolt ökle azonban tovaröpítette. Egy szívfény-villanás alatt már rá is vetette magát a Toára, és pengéjét a betolakodó torkának szegezte.
- Kik vagytok? – morgott Axonn. – Mi keresni valótok van itt? Hadd halljam!
- A nevem Krakua – felelt a Toa, hiábavalóan próbálva elnyomni a baltát a nyakától. – Azért küldtek, hogy megtaláljalak. Szükség van rád.
- Ki küldött? – kérdezte Axonn.
- Helryx Toa. Használd a maszkod, akkor majd megtudod, hogy az igazat mondom.
Axonn épp így tett, és működésbe helyezte a Rode Kanohi, vagyis az Igazság Maszkjának erejét. Meglepődve tapasztalta, hogy a foglya az őszinte igazat beszélte. Kiegyenesedett, és Krakua is talpra állt.
- Akkor Mata Nui Rendjéhez tartozol – mondta Axonn. – Látom, a toborzási feltételek sem a régiek már.
Krakua nem fordított figyelmet a megjegyzésére. Csak annyit mondott:
- Jöjj velünk. Daxia szükségelteti az ottléted.
Még mielőtt Axonn ellenkezni tudott volna, a Botar fajzat odalépett, és aktiválta teleportációs képességét. Mind a hárman eltűntek Voya Nuiról, hogy aztán Daxián jelenjenek meg újból, Mata Nui Rendjének erődjében. Axonn járt már itt, úgyhogy a megjelenésén nem lepődött meg. Egykori társa, Brutaka látványán azonban annál inkább. Az óriási sárkányról nem is beszélve, aki ott állt mellette, és a teljes csarnokot betöltötte.
- Kétségbeejtő lehet a helyzet, ha egy ilyen vén harci Rahit hívnak ide, mint te – mondta Brutaka mosolyogva. – Ja, mellesleg találkoztál már ezzel a magas, zöld, hajmeresztő fazonnal? Ne figyelj a pikkelyekre meg a fogakra, de az orrod jobb, ha befogod mellette.
- Brutaka! – így Axonn. – Mi lett veled – hogy kerültél ki a Veremből?
- Korán kiengedtek jó magaviseletem miatt – mosolygott Brutaka. – De nem én vagyok itt a legmeglepőbb arc. Eljött az idő, barátom. A Rend ez után a sok év után végre felhagy a rejtőzködéssel. Maga Helryx mondta nekem.
- És mit mondott még?
- Két szót – felelt Brutaka, lelohadó mosollyal. – Végzet háború.

Az Ősi néven ismert Sötét Vadász Odina szigetének partján ácsorgott. Háta mögött gyorsan zajlott a Pohatu Nuva által elpusztított erődítmény felépítése. Szemei a vizet fürkészték, a küldetésből visszatérő Lariskát kémlelte. Izgatottan várta, hogy a nő beszámoljon.
Egy kiáltás miatt felfelé tekintett. Egy Odinán nem honos, denevérszárnyú Rahi hallatta, aki odafenn körözött. Felismerte, hogy egy hosszú távú repülésre kitenyésztett fajtával áll szemben. A Sötét Vadászok gyakorta használtak ilyen lényeket, hogy üzeneteket továbbítsanak a másik szigeteken tartózkodó ügynököknek. Ám ezt a repülő állatot nem egy másik Sötét Vadász küldte. Miképp fél tucat fajtársa csatlakozott hozzá, egy olyan alakzatban kezdtek repülni, amit a szigeten Ősin kívül senki sem ismert fel. Neki szánták az üzenetet, ami ráadásul sürgős volt. Itt az idő. Fel kell kutatnia az Árnyékost, hogy megpróbálja megvilágítani számára a Sötét Vadászok fennmaradásának egyetlen útját. És ha az Árnyékos, Ősi öreg barátja nem derül jobb belátásra, kénytelen lesz megölni őt.

Másutt Vezon sétált fel-alá daxiai cellájában. A folyosót két nagy vízzel telt akvárium ékesítette. Az egyikben hat Piraka úszott, immár mutáns tengeri kígyókként. A másikban a Karzahni névre hallgató bizarr kinézetű alak foglalt helyet, akit Vezon meglehetősen őrültnek tartott. És Vezon aztán jól ismeri az őrületet.
Mikor Brutaka csapata Miserix Makutával elmenekült Artidaxról, egy kopár szigetre szálltak le a semmi közepén. Egy kis idő elteltével Brutaka ismét mozgásba lendítette őket, most egy bizonyos Daxia felé. Brutaka elmagyarázta, hogy ama sziget holléte mindig is titok volt, ám a titoktartás már értelmét vesztette. De úgy tűnt, egyikük sem volt hálás, mivel megérkezésükkor Vezont és Roodakát rögvest cellákba vetették.
Vezon az igazat megvallva csalódott volt. Meglehet, megpróbálta elrabolni az Élet Maszkját, s valóban kísérletet tett az Inika Toa megölésére is egyszer. És jól van, még a Zyglaknak is felajánlotta az életüket a sajátjáért cserébe, na de nem mintha az bevált volna. Aztán meg önként jelentkezett, pontosabban szólva testi fenyegetéssel ráerőltették a segítségnyújtásra, de a Miserix Makuta kiszabadításából mégis kivette a részét. És mit kapott mindezért? Egy hideg cellát, egy vigyázatlan őrt és semmi eszközt, amivel megölhetné a Pirakákat. Ez méltányolás lenne?
Merengésének Trinuma karmazsin páncéljának képe vetett véget. A Rend tag hosszasan bámult Vezonra, majd vállat vont és megrázta a fejét. Utána kinyitotta a lakatot, és kicsapta a cellaajtót.
- Ma van a szerencsenapod, nyomorék – mondta Trinuma. – Szabadulsz.
- Kajakra? – így Vezon. – Úgy értem, hát még szép! Egy magamfajta kincset bezárva tartani szörnyű pazarlás. Jól sejtem, hogy a feljebbvalóid stratégiai és taktikai ügyekben kívánnak velem konzultálni?
- Nem – mondta Trinuma. – Azt mondták, hogy szükségük van valakire, aki ha szörnyethal, senkinek sem fog hiányozni. Természetesen azonnal rád gondoltak.
Vezon zavaros elméje feldolgozta, amit Trinuma mondott, és valahogyan egy elismerésként értelmezte.
- Természetesen – felelt. – Vezess el, majd én megmutatom nektek, hogyan kell rendesen meghalni.

2.
Axonn leguggolt egy alacsony kőfal takarása mögé, és figyelte a feje fölött elszálló tűz- és jéglövedékeket. Oldalán volt Brutaka, akik időnként felkukucskált az egyre kicsinyülő fedezék mögül, hogy energiát vessen ki kardjából.
- Kopogtassunk az ajtójukon – mormogott Axonn. – Remek stratégia. Ha engem kérdezel, a Mahri Nuiban töltött időd alatt tele ment az agyad vízzel.
- Na, ne csináld már – mondta mosolyogva Brutaka. Egy energianyalábbal leterített egy támadót, aztán lesújtott egy másikra. – Imádod ezt, és te is tudod. Miután annyi ezer évet ücsörögtél Voya Nuin, várva, hogy történjen valami, rád fér a testmozgás.
Egy zöldbőrű Skakdi mászott át a falon, kezében tüskés buzogánnyal. Axonn hamar megmutatta neki, mekkora hiba volt.
- Egy szép, egyszerű munkára küldtek. Menjünk el Zakazra, találjuk meg Nektann hadurat, és kössünk szövetséget a Rend és a Skakdi között. Az nem volt benne, hogy rekedjünk meg egy tengerparton.
- Megrekedtünk volna? Nem rekedtünk meg – mondta Brutaka. – Figyelj.
Brutaka átszökkent a falon, és kilőtt egy sugarat egy félig összedűlt épületre. Átnyesve az egyetlen támasztékot, a szerkezet ráomlott egy horda Skakdira. Amikor a por leülepedett, mindannyian csapdába voltak esve a törmelék alatt.
- Azok a fickók, na ők már meg vannak rekedve – mondta Brutaka.
Axonn sóhajtott.
- Pont, mint a régi szép időkben – mondta. – Most már emlékszek, miért utáltam őket annyira.
- Ha ez tetszett neked, ezt imádni fogod – felelt Brutaka.
Mielőtt Axonn reagálni tudott volna, a társa tarkón ragadta őt, és talpra rántotta, aztán ott állt mellette, szabadon maradt kezét a levegőbe tartva.
- Megadjuk magunka! – kiáltotta Brutaka a Skakdi seregnek. – Vigyetek el, a tieitek vagyunk.
* * *
Másutt, Stelt szigetén, egy kereskedő az élete során jóformán mindent lát legalább egyszer. Ez a hely szolgált kereszteződésül a tisztességtelenek, a reménytelenek, és azok számára, akik gyorsan pénzhez vagy olyan alkuhoz akartak jutni, amit jobb elpalástolni a Toa elől. Egy bizonyos kereskedő azonban nemrég többet látott, mint amennyit akart volna. Harcosok egy kisebb csoportja, köztük a gyűlölt Roodaka, ellopta legjobb hajóinak egyikét. Sőt ami még rosszabb, úgy intézték, hogy senki se higgye majd el neki. Mostanra azonban valamelyest rendbe hozta a dolgait: sikerült helyettesítenie a hajót és visszahívnia a korábbi legénység azon tagjait, akik még életben voltak. Minden a régi kerékvágásban folytatódott, legalábbis egészen addig, míg egy 20 láb magas sárkány le nem tépte az üzletének tetejét.
- Hol van Teridax? – morgott a sárkány.
- Teridax? Az meg ki vagy mi? És honnan kéne tudnom? – mondta az árus, eszeveszetten tapogatva egy fegyver után, de végül csak egy vacak, repedt Kanoka korongot kapott kézbe.
- Ismerem Steltet – mondta a sárkány. – Ha egy Nui-Rama dongani kezd a Tren Krom Félszigeten, itt azt is meghallják. Úgyhogy újból megkérdezem, hol van ő? Hol van Metru Nui Makutája?
- Nem tudom! Esküszöm! – üvöltözött a kereskedő.
A sárkány felmarkolta áldozatát hatalmas karmaival.
- Erre most nincs időm. Helyekre kell látogatnom, testeket kell összetörnöm. Azt akarom tőled, hogy továbbíts egy üzenetet az összes barátodnak, mindenkinek, aki útba ejti ezt a szigetet. Mondd el nekik, hogy Miserix visszatért, és amikor megtalálom őt, Teridax halott lesz.
* * *
Megint csak másutt, Vezon egy kis, koromfekete vitorlájú szkiffben üldögélt. A csónak orrában Trinuma ült, aki lehetséges veszélyforrások után kutakodott. Ha Vezont is ilyennek tartotta, akkor leplezte. Ami pedig Vezont illette, ő egyszerűen örült annak, hogy kint lehet a cellájából. A börtönök túl… szorosak, bár mélyrehatóan átgondolva talán épp ez a céljuk. S ha már szóba jött a mélyreható, Trinuma egy szépséges tőrrel jutalmazta meg őt. Vezon úgy fejtette ki köszönetét, hogy nem vájta bele kísérője hátába.
- Hová megyünk? – kérdezte Vezon. – Miért megyünk oda? Megyünk egyáltalán, vagy csak egy nagy körben vitorlázunk? Netán csigavonalban? Egyszer lementem már csigavonalban: egy nagy kőalagúton, ami csak lefelé és lefelé és lefelé vezetett, és Zyglakban végződött. Bárki is építette, semmi érzéke nem volt a dekorációkhoz.
- Csöndben maradnál? – mondta Trinuma. – Ez egy titkos küldetés. Tudod, mit jelent az?
- Persze – válaszolt Vezon. – A titkos küldetés azt jelenti, hogy ha megölnek téged, nem mondom el senkinek. De még mindig nem adtál választ a száztíz kérdésem egyikére sem, se az utókérdésekre.
Trinuma beletörődően sóhajtott.
- Egy Destral nevezetű helyre megyünk. Amint odaértünk, munkába állhatsz. Ha sikerrel jársz, tovább zagyválhatsz még egy napot. Ha kudarcot vallasz, szörnyűséges halált halsz. Érted?
- Destral… Destral. Várjunk csak, hisz az a Makuták bázisa! Spiriah is Makuta volt. Pontosabban addig, míg Miserix meg nem ölte. Én repültem Miserixszel, mondtam már neked? Pontosabban addig, míg körözni nem kezdett, és ledobott a hátáról. Az óceán vize nagyon hideg, ne higgy annak, aki mást mond. Szóval mi dolgom lesz Destralon? Rablás? Merénylet? Éles tárgyakkal való rohangálás?
- Tiéd a legfontosabb feladat mind közül – mondta Trinuma. – El fogod árulni Mata Nui Rendjét és az egész univerzumot, mégpedig a következő módon…

3.
A Skakdi hadvezérek birtokainak egyik legjellegzetesebb sajátossága, hogy teljességgel hiányoznak róluk a várbörtönök, kínzókamrák és hadifoglyok. A történelem tanulsága szerint ugyanis nagyon kevés értelme van egy Skakdi megkínzásának, hisz’ sohasem beszélnek, hacsak nem kapnak érte valamit cserébe – általában a szabadságukat, amit pedig kevés fogva tartó adna meg szívesen. És ha fogva tartják őket, számolni kell a jelentéktelen tárgyak után való nyafogásukkal, mint amilyen például az étel, a víz, vagy egy jó méretű buzogány, amivel odasózhatnak az őket éjszakánként meglátogató kőpatkányoknak.
Így amikor Brutakát és Axonnt bemasíroztatták Nektann hadúr táborába, senkinek sem volt ötlete arról, hogy mit kezdjenek velük. Szóba jött az azonnali megölésük lehetősége, de akkor nem tudnák meg, miért is érkeztek a szigetre. A Zakaz hegységeiben lakó, hírhedt Necropinttyel ellentétben a legtöbb lény nem csiripel tovább, ha megölik. Axonn ragaszkodott hozzá, hogy vezessék őket maga Nektann színe elé. Nektann hadúr nagyobb volt az átlag Skakdinál, legalábbis az ellenségei fegyvereiből összetákolt trónján ülve úgy tűnt. Oldalán volt háziállata, ránézésre egy tüskés páncélba bújtatott Muaka macska. Nektann, a mindig szívélyes vendéglátó megkérdezte tőlük, akarnak-e mondani valamit, mielőtt fájdalmasan feldarabolják őket.
- Igen – mondta Axonn. – A Makuta Testvérisége.
Nektann ráköpött a földre. A Muaka morogni kezdett.
- Mi van velük? – kérdezte a hadvezér.
- Felajánljuk a lehetőséget, hogy kifosszátok az erődjüket, ellopjátok a fegyvereiket és megöljétek a harcosaikat – felelt Axonn.
- Hozzátennénk még, hogy „Megsirassátok a nőiket”, de láttál már valaha nőstény Makutát? – toldotta meg Brutaka. – Ne-em szép látvány.
- Miért hallgassak rátok, ha sokkal könnyebb lenne bevetni titeket a Tahtorak karámba?
- Mert már beszéltünk Zakaz többi hadvezérével – hazudott Axonn. – Mi van, csak nem azt hitted, hogy ebbe a kis pöcegödörbe látogattunk elsőnek? Mindnyájukkal szövetségbe léptünk. Ha visszautasítasz, ők mind meggazdagszanak és erőt nyernek, míg te csak itt fogsz csücsülni.
Nektann megráncolta a homlokát. Ez az egyetlen arckifejezés, ami rondább a Skakdi vigyoránál. Egyetlen önmagát valamire tartó hadúr sem hagyná elúszni a még több pompás csatározás és még több pompás fosztogatás lehetőségét. Végül bólintott egyet.
- Miért mondtad, hogy már beszéltünk a többi vezérrel? – suttogta Brutaka. – Még csak most fogunk elmenni hozzájuk, hogy megpróbáljuk rávenni őket a szövetkezésre.
- És nem is lesz kis munka – értett egyet Axonn. – Úgyhogy javaslom, láss hozzá.
***
Jaller Mahri Toa Metru Nui középpontjában álldogált, és az egykori Matoro szobrát bámulta. Maga Onewa Turaga szerkesztette az elesett hős műemlékét. Jó volt tudni, hogy emlékeznek és emlékezni is fognak így bajtársára, de a halála miatt érzett bánatát ez nem enyhítette. Be kellett ismernie, hogy a Matorón való morfondírozása teljesen leköti néha a figyelmét. Amikor a többi Mahri Toa elindult, hogy átkutassa a várost Takanuva után, ő hátra akart maradni. Mikor visszatérve jelentették, hogy nyomát sem látták a Fény Toájának, Jaller alig vett róluk tudomást. Még mindig bánkódott, amiért a Mahri Toa képtelen volt az egyik csapattag elvesztése nélkül beteljesíteni a sorsát. A háta mögül hallotta, hogy a többi Toa megbeszélést tart. Metru Nui jelenleg nyugodt volt, most, hogy a Kardas Sárkányt legyőzték és a legtöbb Rahit sikeresen visszazárták az Archívumba. A hősök mégsem pihenhettek. Ki tudhatja, honnan érkezhet legközelebb a veszély?
Vakító fény villant fel hirtelen. Amikor Jaller látása kitisztult, hat Toa állt előtte. Egyikük sem volt számára ismerős. Ösztönszerűen készenlétbe helyezte fegyverét.
- Üdvözöllek Metru Nuiban – mondta Jaller. – Kik vagytok? Miért jöttetek ide?
Az egyik jövevény, ki szintén egy Tűz Toa volt, előrelépett.
- A nevem Norik, a Hagah Toához tartozom. Arra kérlek téged és a társaidat, hogy húzódjatok félre. Senkinek nem akarunk bántalmat okozni, amíg a feladatunkat teljesítjük.
- A Mahri Toa senki kedvéért nem áll félre – lépett elő Hewkii. – Mondjátok meg, mi a dolgotok, vagy ellenségként kezelünk titeket.
- A megbízatásunk – felelt Norik – éppoly egyszerű, mint amilyen borzalmas. Azért jöttünk, hogy megsemmisítsük a Kolosszeumot.
***
Vezon fájdalmasan landolt a destrali Makuta Erődítmény kőpadlóján. Kevesebb, mint két perccel azt követően, hogy Trinuma a sziget partjára vetette, máris a Rahkshi fogságába esett. Vezon még sosem találkozott Rahkhsival, és nem is kedvelte meg őket. A legtöbb lényből árad valamilyen szag, legyen az kellemes vagy kellemetlen; a Rahkshi csak a hideg fémtől és haláltól bűzlött.
A köszöntésére érkező Makuta lila és vörös páncélruhát viselt. Noha Vezon illemtudóan bemutatkozott neki, a Makuta nem bajlódott azzal, hogy megossza a nevét. Vezon emiatt reklamálni akart, ám a torkánál termett, savval csöpögő lándzsa rákényszerítette, hogy tartogassa későbbre.
- Ki vagy te? – mondta a Makuta. – Mi vagy te? És hogy kerültél ide?
- A nevem Vezon, ősötétsége, és egy olyan hatalom ügynöke hozott engem ide, amely bajt akar hozni rád és a testvériségedre. Azt akarták, hogy jöjjek ide és fedjem fel előttetek a létezésüket, meg hogy a sziget megtámadását tervezgetik, de ezt nem fogom megtenni, nem, nem, nem én!
- Hisz épp most tetted – mondta a Makuta. A Vezon mögötti három Rahkshi egy kicsit közelebb húzódott, készenlétbe helyezett pálcákkal.
- Hát persze, hogy megtettem, de csak azért, hogy elmondjam, nem fogom! – mondta Vezon bőszen. Hogy lehetséges, hogy ennek az univerzum meghódítására törekvő alaknak ilyen lassú a felfogása? – Tudod, az egész egy trükk. Azt akarják, hogy tettessem azt, hogy elárulom őket. Azt várják, hogy a haderőtöket ide összpontosítsátok, egy olyan támadás ellen, ami meg se fog történni. Erre elgondolkodtam: Miért tettessem azt, hogy elárulom őket, hogyha valóban megtenni sokkal mókásabb lenne?
A Makuta torkon csípte Vezont, és hozzávágta a falhoz.
- Beszélj, bolond! Csak igazság és világosság hagyja el a szádat, ha továbbra is az arcodon akarod tudni.
- Igazság és világosság… Igazság és világosság… Nem hiszem, hogy ismerném őket – válaszolt Vezon. – Megelégszel a „félős és reszkető”-vel? Van ez a Mata Nui Rendje, és egy sereget meg flottát akar toborozni, megfenyegetni Destralt, arra kényszeríteni, hogy teleportáljátok innen, és…
Amiért Vezon nem folytatta azonnal a szöveget, a Makuta megfeszítette a szorítást.
- Jól van, jól van! Csak a hatás kedvéért tartottam szünetet. Van egy kémük az erődön belül. Szabotálta a teleportációs mechanizmust. Ha megpróbáljátok ismét használni… Nos, inkább ne kezdj el hosszú táblákat olvasgatni, ha érted, mire célzok. És most, hogy tudod, mondd meg, mit lesz a következő lépésetek?

4.
Axonn és Brutaka egy meredek dombon álltak, mely a harctérre nézett. Odalenn Zakaz szigetének teljes Skakdi hadereje küzdött egy kisebb Rahkshi sereggel. A helyszín a déli szigetláncok egyik névtelen tagja volt, melyen a Makuta Testvérisége állomásozott a főkontinens leigázását célzó hadjáratukhoz. A Rahkshikat titokban hozták ide, és hagyták, hogy az elszórtan élő matorán lakosságon gyakorolják képességeiket. Mondani se kell, mostanra egy szál matorán sem él már a szigeten.
A Skakdikak eleinte iszonyatos veszteségek érték, ám ők képesek voltak valami olyasmire, amit a Rahkshik csak tettethettek: haragra. Győzelemre éhezvén, ellenségeik iránti gyűlölet által feltüzelve, a barbárok egy csoportba verődtek, és átverekedték magukat a Rahkshi osztagokon. Lenyűgöző volt, izgalmas, egyszersmind gyomorforgató látvány.
- Gyerünk – mondta Brutaka, lefeszítve tekintetét a látványosságtól. – Tudod, miért vagyunk itt.
A két társ lebandukolt a lejtőn, egészen a kanyon mélyére, melynek a közepében, a sár és sziklák alatt, egy vasgyűrűs csapóajtó rejtőzött. Miután Axonn eltakarította a sziklákat a baltájával, Brutaka megfogta a gyűrűt, és felfeszítette az ajtót. A mélységből áradt a bűz: az öregség és elhanyagoltság, enyészet és rothadás szaga. Mata Nui Rendjének két tagja lemászott a lyukon.
Axonn energiával töltötte fel a baltáját, mely így lámpaként megvilágította a kamrát. Egyértelmű volt, hogy talán a feljegyzett idők kezdete óta nem járt itt senki. A hely puszta kőből állt, és egyetlen érdekes képződménye a közepében lévő medence volt. A zöldes-feketés víz haragosan kavargott, annak ellenére, hogy a teremben semmiféle légmozgás nem volt jelen.
- Ez lenne az? – kérdezte Brutaka.
Axonn bólintott.
- Igen, itt teremtette meg a Nagy Szellem a Makutákat. És csakis itt születhet még több Makuta. A medencéből származik testük anyaga, melyet a Nagy Szellem tett élővé, míg az idő múlása tiszta energiává nem változtatta.
- Tehát ha elpusztítjuk a medencét…? – mondta Brutaka.
- Igen. Akkor soha többé nem lesznek Makuták. De vajon jogunk van-e véget vetni egy fajnak?
Brutaka tágra nyílt szemekkel nézett a medencébe.
- Imádnék filozófiai vitába bocsátkozni veled, öreg cimbora, de szerintem van egy kis gond.
A medence vize hirtelenjében felfelé és oldalirányba explodált. Romlott, forró folyadék csapódott Axonnra és Brutakára, beszivárogva maszkjuk és páncélzatuk nyílásaiba. Az anyag sziszegett és kavargott, mintha életben lenne, és ahol érte, megégette őket. Ideiglenesen megvakulva és fájdalmak által gyötörve, a két harcos lerogyott, majd felesett, egyenesen bele magába a medencébe.
* * *
Helryx Toa a daxiai erődítmény vezetői helyiségének trónján ült. Megkezdődött a háború a Makuta Testvérisége ellen, de eddig nem haladt jól. Habár a Rend a Sötét Vadászok révén magáénak tudhatta Xiát, a Makuta haderejét Nynrah szigetéről képtelenek voltak eltávolítani. Míg más helyeken a Rend által szervezett meglepetésszerű támadások megdöbbentően ádáz ellenállást váltottak ki a Rahkshitól és Exo-Toától.
A vezetői rang nehéz döntések meghozásával járt, és ezzel ő is tisztában volt. Élete során olyan küldetésekre küldte el az ügynökeit, melyekről tudta, hogy talán vissza sem térnek. Elrendelte mindenki kivégeztetését, aki ismerte Artakha hollétét, és most egyszerre két nagy jelentőségű döntés előtt állt, melyek ugyanúgy hozhatnak győzelmet, mint katasztrófát. Az első könnyű volt: egy hírnököt küldött Metru Nuiba a Visorak Szívével. Ezt a tárgyat arra lehet használni, hogy az univerzum összes Visorak hordáját egy helyre hívják. A Mahri Toa kezébe kell helyezni, azzal a paranccsal, hogy vigyék el Artidax vulkáni szigetére, és ott vessék be.
A második már nehezebb volt. Brutaka tájékoztatta őt Hydraxon jelenlétéről a Veremben, akárcsak az ottani eseményekről. Egy másik hírvivőt a Verembe küldtek, hogy újabb parancsokat adjon át a börtönőrnek. Nem tudta biztosan, hogy, tekintve a rendeletek természetét, követni fogja-e majd őket, vagy netán a Testvériségért cserébe csak egy nagyobb gonoszt szerez magának. Ám meg kellett tennie. Néha bizony nagyon gyűlölte a vezetői posztot.
* * *
Hydraxon a Verem néven ismert sötét, terjedelmes barlang belsejében sétált. Kezében a Helryx parancsait tartalmazó táblát szorongatta. A kőbe vésett útmutatásokat szinte lehetetlen volt elhinni. A kamraajtó kinyílt. Lesovikk Toa érkezett meg, egy újabb szökött rab társaságában. Noha első találkozásukkor összecsapás tört ki kettejük között, azóta szövetkeztek egymással, annak érdekében, hogy az óriásbörtön összes korábbi foglyát ismét kézre kerítsék. Hydraxon vonakodott megmutatni a parancsokat Lesovikknak. Végtére is Mata Nui Rendjének a létezését titokban kellett tartani. Ám, ha amik a kőtáblán állnak, igazak, úgy vélte, mostanra már felfedték a titkot.
Lesovikk halkan füttyentett, ahogy átolvasta a táblát.
- Szóval mit fogsz akkor tenni? – kérdezte.
- Amit mindig is tettem – válaszolt Hydraxon. – Követem a parancsokat.
Aztán lemászott egy vasból készült létrán, mely a legalsó börtönblokkba vezetett. Odalenn Pridak, Kalmah, Mantax és Ehlek voltak bezárva. A négy Barraki leplezetlen megvetéssel nézett a börtönőrre.
- Azért jöttél, hogy gúnyolódj velünk? – acsargott Mantax.
Pridak mosolygott, és felvillantotta több sornyi éles fogát.
- Egyszer már megöltünk, mint ahogy tudod. Ismét megtehetjük.
Hydraxon rá sem hederített a nyilvánvaló sületlenségre. Hiszen ő él és virul, és egyértelmű, hogy sosem halt meg.
- Van egy… ajánlatom a számotokra – mondta, de minden szóért megszenvedett. – Háború van. És a célja, hogy véget vessen mindörökre a Makuta Testvérisége uralmának. Ha felveszitek a harcot a Makuta ellen, szabadság lesz a jutalmatok.
- És ha visszautasítjuk? – mondta Kalmah. – Miért kockáztassuk az életünket valaki más háborújában?
- Ha visszautasítjátok – mondta Hydraxon –, akkor megtudjátok, hogy a Veremnél sokkal mélyebbre is eláshatlak benneteket.
- Egy új lehetőség – így Pridak. – Új lehetőség a harcra, a seregek vezetésére, a hódításra. És ha a Testvériség a porba hull, a Hat Királyság Szövetsége végre ismét felemelkedhet.

5.
Az Árnyékos – a Sötét Vadászok ura, a Makuta halálos ellensége, egy tolvaj, gyilkos és hódító – unatkozott. Miután Mata Nui Rendjének utasítására embereivel együtt elutazott Xia szigetére, és birtokba is vette, édeskevés tennivalója akadt. A szigetet mindössze pár óra leforgása alatt lecsendesítették. Attól az egy vagy két Sötét Vadásztól eltekintve, akiket a Rend néha-néha különféle küldetésekre rendelt, haderejének zöme még semmit sem tett. Az Árnyékosnak nem tetszett, hogy a szigeten ragadt, se az, hogy elhanyagolták.
Éppen ezért, a mai nap Xia üzemeinek szórakozást célzó portyázása közben találta őt. Noha sürgette a gyártelepek minél hamarabbi munkába állítását, a Tahtorak és Kanohi Sárkány viaskodása közben keletkezett károkat ő sem tudta kijavítani. Miközben épp az egyik ilyen üzemben sétált, belebotlott egy Vortixxba, aki eszeveszett módon turkált a törmelék közt.
- Te meg mit művelsz itt? – kérdezte az Árnyékos.
A Vortixx meglepődve sóhajtott fel. Amikor meglátta a kíváncsiskodót, rögvest letérdelt elé, és lehajtotta fejét. Úgy rémlett, a Vortixx népe mindig pontosan tudja, hogy mikor és hogy kivel kell alázatosan viselkedni.
- Semmit, Nagyuram – mondta a Vortixx –, csak… takarítgatok, hogy a műhelyek parancsaid szerint ismét üzemeljenek.
Az Árnyékos nem mondott semmit. Jól tudta, hogy hangzik egy lódítás – ő is több ezerszer hazudott már. Pár másodperc múlva végül azt mondta:
- Akkor had segítsek.
- Ne! – kiáltott fel a Vortixx. – Az… teljesen felesleges. Ez egy munkásnak való feladat, nem egy magadfajta uralkodónak.
Energia villant fel az Árnyékos pálcájából. Egy kristályos protodermiszből álló szíj jelent meg a Vortixx szája körül, elhallgattatva őt.
- Azt mondtam, hogy segítek – ismételte az Árnyékos.
Fellépdelve a törmelékkupacra, az Árnyékos ásni kezdett, le nem véve a szemét a Vortixxról. Minél mélyebbre ásott, a xiai annál feszültebbnek látszott.
Vajon mi, tűnődött, lehet a gödörnek az alján?
Nemsokára megtudta. Több láb mélyen egy protoacélból készült szelencét talált. A fedélre a Makuta Testvériségének jelképét égették. A doboz zárva volt, ám a zárnak esélye sem volt az egyre kíváncsibbá váló Sötét Vadásszal szemben. Óvatosan nyitotta fel – végtére is akár valami trükkös csapda is lehet. Ám amikor megpillantotta a szelence tartalmát, a szemei tágra nyíltak.
- Na lám, lám – mondta az Árnyékos, ahogy szemügyre vette az őt hamarosan a világ urává tehető tárgyat.
* * *
Vezonról igazán el lehet mondani, hogy egyedi szemszögből tekint az életre. Talán a miatt, hogy legfeljebb is csak pár hete van életben. Talán az Élet Maszkja viselésével töltött ideje miatt. Vagy talán csak azért, mert reménytelenül őrült.
Ám a mai nap megismert egy még a számára is ismeretlen szemszögöt: fejjel lefelé. A Makuta, akivel Destral erődjében találkozott, és nevetve Tridaxként azonosította magát, nem hittel el teljesen Vezon meséjét az árulások sorozatáról. Sőt úgy gondolta, viszontkérdezgetés lesz szükséges: az a fajta, amely során az alanyt a bokájánál fogva felakasztjuk a plafonra.
- Leellenőriztem a teleportációs technikánkat – mondta Tridax. – Semmi nyoma a szabotázsnak. Hazudtál nekem.
- Hát sosem állította senki se, hogy a Makuták olyan jó megfigyelők lennének – így Vezon. – Miért vagy olyan biztos? Mi van, ha a rendkívüli szellemi képességeimmel szabotáltam?
- Neked nincsenek képességeid – mondta a Makuta, miközben kézbe vett egy iszonyú éles pengét. – Neked nincs szellemed. És nemsokára fejed se lesz.
- Igazad van, igazad van! – gagyogott Vezon. – Nincsen se hadsereg, se késleltetés, mindössze a társaságodat akartam élvezni… nos, az élvezni tán túlságosan erős szó. Mondtam már, hogy valamikor az Élet Maszkja volt rajtam? Akkoriban egyetlen henye gondolattal maradványtalanul elintézhettelek volna. Régi szép napok. De ha már ott vagy, légy büszke az igazadért. Destralt semmiféle veszély nem fenyegeti.
Az erődítmény falai hirtelen vad rázkódásba kezdtek egy hatalmas erejű becsapódástól.
- Ezt leszámítva – tette hozzá készségesen Vezon.
A mennyezetről sziklapor hullott, egy rakás fegyver szóródott szét a padlón, és még Vezon láncai is kezdtek meglazulni. A következő robbanás lyukat ütött a falba, és egy megcsonkított Rahkshit röpített be a terembe. Ez alkalommal a lánc teljesen megadta magát, és Vezon lehullott a kőpadlóra. Tridax Makuta nem figyelt oda. Tisztában volt a parancsaival: jelenlegi helyzetében tartani Destralt, ha csak nem kerül támadás alá. Abban az esetben, ha Toa vagy Sötét Vadászok személyében a sziget komoly veszélybe kerül, teleportálja Metru Nui közelébe, és rohanja le a várost. Elsietett, hogy teljesítse a parancsokat. Vezon pedig észrevétlenül a nyomába eredt.
Helyes, gondolta a megzavarodott ex-fogoly, vezess csak el a titkaitokhoz. Ah, ez a terv olyan körmönfont, hogy akár az enyém is lehetne. És talán a végén még a sajátomévá is teszem.
* * *
Messze nyugatra, Pridak egy égő erődöt szemlélt vigyorral a száján. Nagy szerencséje volt, miután kiengedték a Veremből. Fogva tartói ellátták őt hajókkal és minden egyébbel, ami egy hadsereg felállításához kell. Az univerzum leghitványabb gödreiből ex-Sötét Vadászokat, száműzött Votrixxot s még egy pár Skakdit is összekotort legénységéhez. Mielőtt Kalmah egyáltalán előállhatott volna egy harci tervvel, Pridak a hódítás reményében nélküle hajózott el.
Jó érzés volt – ismét fosztogatni, égetni és pusztítani; érezni testén a fénykövek nyújtotta meleget, még ha a vízzel töltött sisakja miatt nem is érezhette a pompás füstöt és a csaták bűzét. Visszatért, és itt is fog maradni.
Emberei körbevették a Makuták itt tartózkodó haderejét, de egyetlen igazi Testvériség tagot sem találtak.
Ám ahogy elkezdte közelebbről is szemügyre venni a hódítás gyümölcsét, egy pár dologra figyelmes lett: az épület nem eredeti, hanem egy korábbi erőd maradványaira emelték. Az alsó szintek még mindig nem készültek el, és miközben ezeket tanulmányozta, egy különös szobát fedezett fel.
A pince alatt egy romokkal teli terem rejlett. A falakat összetörték, csak döngölt talaj maradt hátra, a fal darabkáit pedig szétszórták a földön. Érdeklődve felemelte az egyik törmelékdarabot, és egy szövegrészletet fedezett fel rajta. A szimbólumokban nem látott értelmet, és épp el akarta hajítani, mikor észrevette, hogy egy másik darabkát is írás díszít. Mi több, mindegyiket. Valamiféle üzenet lehet itt, legalábbis lehetett, döbbent rá. Valaki megpróbálta megsemmisíteni a falak összetörésével, ám az üzenet még mindig itt várta azt, aki képe lesz kisilabizálni. És ha valaki úgy hitte, hogy az üzenet olyan információt rejt, amelyet megér megsemmisíteni, akkor bizonyára érdekes információ lehet.
A született vadász végtelen türelmével, Pridak nekilátott összerakosgatni a köveket.

6.
Axonn fuldoklott. A zöldes fekete folyadék megtöltötte a száját és a tüdejét, még mielőtt észbe kapott volna. Izmos kezeit ide-oda lóbálta, igyekezvén belekapaszkodni valamibe, de sikertelenül. Ahogy egyre mélyebbre merült, Axonn máris tudta, hogy itt, a Makuták fajának szülőhelyén fogja lelni a vesztét.
Ekkor hitelen gyors emelkedésbe kezdett a zavaros anyagban. Egy erőteljes kéz szorítása húzta ki a halálból. A következő pillanatban már a lábai alatt tudhatta a talaj kemény kövét. Fulladozott és levegőért kapkodott. Amikor a szemei előtt táncoló színek lecsillapodtak, feltekintett a megmentőjére. A padló fölött egy méter magasan Brutaka lebegett: szemeiből és ujjainak hegyéből zöldes lángok csapdostak ki. Páncélzata számos helyen eltört, miután az alatta lévő szövetek megnövekedtek. Nyers energia aurája vette körül, amely olyan fényesen ragyogott, hogy Axonn eltakarta a szemét.
- Axonn – mondta Brutaka. – Örülünk, hogy életben vagy.
- Örültök? Brutaka, mi történt veled?
- Én… mi a Makuta fajának esszenciája vagyunk. Tudjuk, amit ők is tudtak, ám elfeledtek. Látjuk a hibát. A vétségeket. Oly sok minden szorul javításra – de nem lehet megtenni.
Axonn készenlétben tartotta a baltáját. Ismerte a Makuta antidermisz Brutakára gyakorolt hatását. Ha magába szívta, erősebb lett tőle, de ehhez foghatót még sohasem látott vagy hallott. Brutaka teste volt ott és a hangja is az övé, ám a szavakat nem a régi barátja ejtette ki.
- Spherus Magna, az összetörés – mormolta Brutaka, látszatra inkább önmagához, mint Axonnhoz. – A három, mi egy kell, hogy legyen – a kettő, minek eggyé kell tennie.
Brutaka hirtelen előrenyúlt, és vasszorítással megragadta Axonn karját. Az érintése perzselte őt, de Axonn visszatartotta a sikoltást.
- Emlékeznie kell, ki kell tárni a szemeit, különben az 100000 éves utazás kárba vész. Alant lapul, készen a végzetével való találkozásra. Oda kell mennünk, jóvá kell tennünk a hibát. Megannyi hibát, mielőtt az összetörés véget érne.
* * *
Ősi felmászott egy alacsony emelkedőn. Óvatos volt, nehogy elessen a törmeléken, amely egykor egy xiai gyárépület volt. Az elmúlt egy óra nagy részét az Árnyékos keresésével töltötte. A város védelmét kellene megtárgyalniuk, ám a Sötét Vadász vezért sehol nem találta. Aggódott. Helryx Toa megkérte Ősit, a Sötét Vadászok körébe épített ügynökét, hogy rendszeresen jelentse neki a xiai helyzetet és az Árnyékos tetteit. Biztosra vette, hogy a Makuta Testvériség rá fog támadni a szigetre, és Ősi máris megkésett a jelentésével.
Felkapaszkodott a domb tetejére. Legelsőnek az Árnyékost látta meg, amint egy törmelék halom tetején áll. Egy kisebb szelencét tartott a kezében, ami ki volt nyitva, és gyanús mosollyal meredt a taralmára. Ahogy Ősi közelebb húzódott, még két dolgot vett észre: egy halott Vortixxot a földön, akinek arcát protodermisz kristály fedte; és azt, ami a ládikában volt: három üvegcsét.
- Mire leltél? – kérdezte Ősi. – És miért lenne egy Vortixx olyan balga, hogy ki merjen állni ellened?
Az Árnyékos ijedve nézett fel. Majd láthatóan megnyugodott, amikor látta, hogy csak Ősi az.
- Egy bámulatos dolgot – mondta. – Hallottál már Kojol Makutáról?
Ősi bólintott. Mata Nui Rendje révén ismerte a történetet: Kojol éppen Xiára látogatott, hogy megbeszélje egy vírus hozzáadását ahhoz a fegyverhez, amit a Vortixx a Makuta számára készített. Látogatása alatt egy „véletlen” folytán egy másik vírus végzett vele. Csakhogy az nem baleset volt, a Rend volt a haláláért a felelős.
- Több vírust hozott magával, amikor Xiára jött – folytatta az Árnyékos. – Néhányat sosem találtak meg. Úgy tartották, a páncéljával együtt égtek el. De nem így volt, és én most rájuk találtam.
Ősi próbálta minél jobban leplezni az aggodalmát. Ha egy ilyen fegyver kerül a Sötét Vadászok kezébe, az kész katasztrófa.
- Kiváló – mondta. – Jó pénzért eladhatjuk őket.
- Eladni? – így az Árnyékos. – Nem, nem, saját célomra használom fel őket. Megtanulom, hogy pontosan mire képesek, és akkor Helryx meg a Makuták leborulnak elém! De idő kell… sok-sok idő és nyugalom a munkához. Senki sem tudhatja, hogy nálam vannak. Épp ezért kellett ennek a Vortixxnak vesznie. És épp ezért…
Kettő energiasugár lőtt ki az Árnyékos szemeiből, eltalálva Ősit. A Sötét Vadász veterán ekkor eltűnt, a sugarak ereje elporlasztotta őt.
- Bocsáss meg, öreg barát – mondta az Árnyékos. – De ismered a régi mondást: Egy megosztott titok többé nem titok.
* * *
Vezon a Tridax nevű Makuta nyomában loholt keresztül a destrali erődítmény csarnokain, és mindent megtett, hogy ne vegye észre. Az ősi építmény falait heves ütlegelés rázta: Mata Nui Rendje végre belefogott a Makuta bázis ellen irányuló támadásba. Vezon küldetése egyszerű volt, mégpedig szándékosan, hogy a bomlott agya is képes legyen felfogni: Kövesse Tridax Makutát, találja meg, a Makuta mivel teleportálja a szigetet egyik helyről a másikra, és aztán tegye használhatatlanná. Ezután Tridax minden bizonnyal megöli majd, de hát egy terv sem tökéletes.
Eleinte úgy tűnt, minden az elvártak szerint folyt: Tridax egy alagsorba tartott, látszólag észre sem véve, hogy követi valaki. Az alagsor egy irdatlan kamrába vezetett. Ami abban a helyiségben várta őt, még a megzavarodott Vezont is megrázta: A falak a kamra minden oldalán negyven láb magasra nyúltak. Sztázistartályok sorakoztak a falak mentén, majd’ száz. És mindegyik tartályban egyforma alakok tartózkodtak. Néhányuk páncélzata koromfekete volt, a legtöbb fehér és arany színű, de nyilvánvalóan mind ugyanazok voltak. Egyfajta sztázisba kerültek.
Tridax a kamra közepéhez lépdelt, ahol egy kis asztal állt. Rajta egy Kanohi maszk. Tridax odanyúlt érte, majd váratlanul sarkon perdült, és árnyékot lőtt Vezon felé. Mielőtt kitérhetett volna előle, az árnyéksugár a falhoz szegezte őt.
- Azt hiszed, nem hallottam a követésre tett ügyetlen kísérleted? – mondta Tridax. – Te akartad, Skakdi szemét. Meg akarod ismerni Destral leghatalmasabb titkát? Ki akarod elégíteni a tudásszomjadat, mielőtt meghalnál? Tekints körbe!
Vezon úgy is tett, de nem lett semmivel sem okosabb.
- Szép kis gyűjtemény – mondta. – Habár én inkább a kagylókat szeretem. Esetleg a leveleket. Óh, és persze az ellenségeim fejeit, bár azok sok helyet foglalnak.
Tridax mosolygott, és felemelte a maszkot.
- Tudod, hogy mi ez itt? Egy Olmak Kanohi, a Dimenziókapuk Maszkja. Az egyik a kettő létező közül. Nem is olyan rég, a társam, Mutran Makuta, meg én kísérletekbe fogtunk, hogy kialakítsunk egy árnyékpiócának nevezett lényt: egy lényt, mely képes kiszívni másokból a fényt, és megtölteni őket sötétséggel. Ettől egy ötletem támadt. Tudtam, hogy a maszk nem csupán ezen dimenzió más helyeit képes elérni, hanem más valóságokat is. Így hát átutaztam a többi dimenziót, és mindegyikből összegyűjtöttem az ottani Takanuva Toát, visszahoztam őket, majd a kedvenceimet jóllakattam a fényükkel. Ha elkészülök, egy egész sereg Árnyék Toám lesz, és mind a Makuta legveszélyesebb ellenségéből termett.
A falak ismét megremegtek.
- Akkor szerintem jobban teszed, ha sietsz – javasolta Vezon.
- Ugyan minek? – így Tridax. – Mindössze az elkészült Árnyék Takanuvákat kell szabadjára engednem, és ők majd megszabadulnak a támadóktól. Akkor aztán igazán munkába lendülhetek. És aztán…
Tridax elhallgatott a töredező kristály hangja hallatán. Meglepődése miatt megszűnt az árnyék ereje. Vezon a padlóra bukott, de előtte még látta, ahogy a Makuta rémülve néz a karjára. Valami a szemei láttára bomlasztotta szét a páncélkesztyűjét, és az antidermisze máris szabadon ömlött a levegőbe. Két lény lépett elő az árnyakból. Az egyik egy matorán, a társa valamilyen más faj tagja: jó magas, és veszedelmes kinézetű. A Makutára nézett, és nevetett – éles, kaján hangja volt.
- A Makuta legveszélyesebb ellensége? – mondta Tobduk. – Készülj fel, mindjárt találkozol vele.

7.
Helryx Toa, Mata Nui Rendjének vezetője, egy csatamező maradványai közt baktatott. A helyszín a Nynrah nevű sziget partvonala, ahol egy csata dúlt a Makuta Testvérisége és a Rend között. Egy hosszadalmas, ádáz küzdelem után a Rend győzelmet aratott, a Testvériség erőit elüldözték a szigetről, vagy a parton zúzták össze. A nő most a homokot járta, időnkét fel-felszedegetve egy Rahkshi páncéldarabkát, hogy gyorsan megvizsgálja, aztán elhajítsa.
Rendszer állt az őrülete mögött. Maszkerejét használva Helryx képes volt puszta érintéssel leolvasni egy tárgy múltját. A célja egyszerű volt: a Rahkshit egy nagy erejű anyag, az energizált protodermisz segítségével teremtik. A Rend ismerni akarta a Makuták által használt anyag összes lelőhelyét, hogy el tudja foglalni vagy pusztítani. Nélkülük ugyanis nem születhetnek új Rahkshik.
Eddig azonban minden egyes megvizsgált darab olyan forrásból származott, amit a Rend már ismert. Az erőfeszítés mégsem volt hiábavaló – sokkal könnyebb lenne az erőforrásuk megszűntetésével, mintsem csatározással legyőzni a Testvériséget.
Felvett egy karmazsinszínű Rahkshi páncéldarabot, és működésbe hozta a maszkjának erejét. Ez alkalommal egy olyan helyet látott, amelyet nem ismert fel. Chirox Makuta volt ott, meg egy ezüstös medence, de ez nem egy közönséges medence volt, ugyanis ebből egy alak magasodott ki: egy energizált protodermiszből álló élőlény. Erősen a helyre összpontosított: hisz ez a sziget épp északra található attól, ahonnan az új szövetségesét szedte fel!
Helryx leejtette a páncéltöredéket, és Keetonguhoz fordult. A Rahit nagy nehezen, de sikerült rávennie, hogy megszakítsa a Visorak áldozatainak megmentését célzó törekvéseit, és segédkezzen a háborúban. Helryx viszonzásként megígérte, hogy a Visorakok soha több nem fognak veszélyt jelenteni.
- Indulnunk kell – mondta. – Van egy újabb forrás.
Az út nem tartott sokáig. Célállomásuk elsőre lakatlannak tűnt, ám ez az illúzió rövidéletűnek bizonyult. Helryx felfigyelt a sziklák közt lapuló… dolgokra. Nem matoránok voltak, se nem Rahik, sokkal inkább egy átmeneti forma képviselői. Érzései azt sugallták neki, hogy valami itt nagyon nincs rendben. A levegő, a talaj, a helybéliek… mind olyan hátborzongató volt, hogy még Keetongu is nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát. A szigeten nem voltak házak… legalábbis épen maradtak. A legszembetűnőbb tereptárgy egy óriási barlang volt.
Helryx és Keetongu elővigyázatosan léptek be. Az alagút, mihelyst beljebbre kerültek, gyorsan szűkülni kezdett, és emiatt négykézláb kellett továbbmenniük. Helryx nem tehetett róla, de elgondolkozott, milyen könnyű is lenne itt csapdába esni.
Amikor a járat ismét kiszélesedett, Helryx még több lényre lett figyelmes. Ezek már egyértelműen Rahi vadak voltak, de ilyeneket még sosem látott. Kistermetű, fehér kétlábúak voltak, nagy, sárga szemekkel, és cingár végtagokkal. Visszakoztak, és oldalra húzódtak, amikor a Toa és a társa elhaladt mellettük. Ám amint továbbmentek, a lények egy csoportba verődtek, és a nyomukba eredtek.
Helryx és Keetongu egy hatalmas kamrába érkeztek. A közepén nem csak egy medencényi, de egy egész tónyi energizált protodermiszt találtak. És a központjából egy élő teremtmény alakja emelkedett ki. Egy fej, két kar, és a tóban végződő törzs. Vonásai teljesen elmosódtak, és teste az energizált protodermisz ezüstös színét vette fel. E látvány egy emléket idézett meg: az egyik ügynök Metru Nuiban egyszer jelentette, hogy Vakama említést tett egy energizált protodermisz entitásról, amellyel Metru Toa korában megküzdött a csapatával. Ez ugyanaz a lény lenne talán?
- Már vártam az érkezésetek – mondta az alak. – Éreztem, ahogy a fajtátok univerzum-szerte a medencéim körül működik. Destruktív, de mindent összevéve hiábavaló. Ha anyagom egy forrását befeditek, akkor egy újabb fakad majd máshol.
- Akkor azt is megsemmisítjük – válaszolt Helryx. – Mi vagy te?
- Én a teremtés és a pusztítás – felelt a lény. – Én vagyok az átváltoztatás és a megsemmisítés ereje; én vagyok az összes létező stimulált protodermisz valamennyi cseppje. Annyival állok tefölötted, te páncél és szövet teremtménye, mint amennyivel te egy rovar fölött.
- És mi itt a célod? – kérdezte Helryx.
- Nem saját akaratomból vagyok itt – válaszolt az entitás. – Egy bolygó magjában éltem, mígnem egy napon anyagom egy darabkája a felszínre tört. Nem tartott soká, míg ama világ lakói felfedezték az erőmet; és háborúzni kezdtek fölötte. Ám alkotórészeimnek egy darabkáját elvitték, és ebbe az univerzumba helyezték, s így megmenekültem, mielőtt az a világ a pusztítás martalékává lett.
- És most? – így Helryx.
- Most azokon a lényeken és tárgyakon kísérletezem, amelyeket magam körül találok – jött a válasz. – Azt is megengedtem, hogy mások merítsenek belőlem, ha a céljaikat elég érdekesnek találtam.
- Olyan lényeket segítettél a világra, amelyek rettegést és halált hoztak ezrekre – mondta Helryx. – Ennek véget kell vetni.
- Netán egy fegyver lenne a felelős a viselője tetteiért? – kérdezte a lény.
- Talán nem – mondta Helryx –, de a fegyvert el lehet törni, hogy soha többé ne használják.
Lágy hang hagyta el az entitást, akár nevetés is lehetett.
- Már találkoztam a fajtáddal. Olyan biztos a hatalmában, amellyel fogva tart, irányít, vagy elpusztít engem. Nem vagytok többek, mint a csillagokért nyújtózó kőmajmok, akik azt hiszik, ha képesek megragadni, ki is olthatják őket.
A tó fortyogni, habzani kezdett. Egy óriási, energizált protodermiszből álló árhullám emelkedett a magasba a lény háta mögött, és olyan terebélyes volt, hogy elérte a kamra mindkét oldalát. Sebesen indult meg a felszínen Helryx és Keetongu felé.
- Megváltozás vagy megsemmisülés? – mondta az entitás. – Melyik lesz a sorsotok? Derítsük ki közösen!

8.
Nem volt hová futni. Nem volt hová bújni. Az energizált protodermisz hullám egyenesen Helryx Toa és Keetongu felé tartott. Ha eléri őket, két sorsot szánhat nekik: vagy átalakítja őket valami mássá mindörökké, vagy mindkettejüket elpusztítja. Helryx kétségbeesetten az elemi erejéhez nyúlt. A víz fölötti hatalom elsajátításának sok ezer évnyi tökéletesítése ellenére, semmire sem ment vele. Noha folyadék, a stimulált protodermisz mégsem víz, így elemi energiái nem hatottak rá. A halál egy óriás, ezüstös hullám formájában közeledett.
Keetongu felmorgott. Helryx feléje pillantott, és látta, hogy a Rahi hátrafelé figyel. Egészen pontosan egy térhasadást nézett, ami épp az imént nyílt. Helryx gondolatai csak úgy száguldottak. Brutaka jött, hogy megmentse őket? Hová vezethet a portál? Ám válaszok keresésére nem volt idő, csak a menekülésre. Megragadta Keetongu csuklóját, és a nyílás felé kezdte rángatni. Együttesen merültek bele, és fogalmuk sem volt róla, hol fognak kikötni.
Ezzel egy időben egy alak jelent meg a portálban. Kilépett belőle a kamrába. Ha bárki is ott lett volna, hogy lássa, talán ráismert volna az őrült gaztevőre, Vezonra, kinek arcát egy Olmak Kanohi, a Dimenziókapuk Maszkja takarta el. A közelebbi megfigyelő akár azt is láthatta volna, ahogy szemei tágra nyílnak az egyenesen feléje áramló energizált protodermisz láttára.
- O-ó – mondta.
* * *
Vakama Turaga lassan sétált a Kolosszeum belsőterében. Metru Nui városába való visszatérte óta ez volt a munkahelye, és most egyben otthona is, a többi Turagával egyetemben. Az elmúlt napokban sok változás történt a városban, és nem mindegyik volt jó. Elzártságának dacára innen-onnan sikerült összeszednie pár információdarabkát. A háború során a szerencse egyértelműen a Makuta Testvérisége ellen fordult, és számos Makuta irányította sziget esett el, köztük, a pletykák szerint, Destral is. Szinte túl jó volt, hogy igaz legyen – talán a Nagy Szellem, mikor felébred, ősellenségeit eleve legyőzöttnek fogja látni?
Elhaladt kamrája mellett, és egy lépcsősoron elindult a páncélterem felé. Itt fegyvereket, a Mangai Toa emlékműit és egy igen fontos Kanohi Maszkot tartottak. Noha Vakama tudta, hogy ez a város egyik legbiztonságosabb helye, mégis minden nap ellenőrizte. Ha a kamra tartalma a rossz kezekbe kerül… hát arra gondolni sem akart.
Már félúton járt, amikor egy robajra lett figyelmes. Sietve odafutott, és fél tucat, erősen páncélozott matoránt talált, akik úgy hevertek szerteszét, mint a szélvihar fújta falevelek. A kamraajtó összeomlott az idő terhe alatt, és a bejáratban egy olyan lény állt, amelyet Vakama remélte, soha többé nem lát. Kicsit több mint egy ezer éve, mikor még Toa volt, Vakama megküzdött egy Voporaknak nevezett lénnyel. A mindent megöregítő erőpajzzsal körülvett Voporakot szinte lehetetlen volt legyőzni, és végül csak egy Makuta volt rá képes. A Sötét Vadászoknak dolgozott, és Metru Nuiban csak egy keresnivalója volt: az a tárgy, melyet hatalmas karmai közt szorongatott, az Idő Kanohi Maszkja.
Vakama megdermedt. Támadni akart, hogy bosszút álljon elesett barátaiért, de tudta, hogy ez ellen a lény ellen semmit nem tehetne. Ezzel Voporak is tisztában volt. Valami megvetésszerűséggel a szemében tekintett Vakamára. Aztán vállat rándított, és hátát fordítva a Turagának, elballagott. Vakama követte. Pár perccel később látta, hogy Voporak kisétál a Kolosszeum falán lévő résen. Egy többpengés baltát viselő, négykarú harcos bömbölt fel a tolvaj láttán, és rárontott. Voporak előrenyúlt, megragadta támadóját. Pár pillanat elforgása alatt, a harcos több tízezer évet idősödött, majd összeesett. Voporak továbbment, s Vakama tudta, hogy megállítani reménytelen és lehetetlen.
* * *
Kalmah körültekintően haladt előre Xia főlétesítményén, oldalán Mantax-szal és Ehlekkel. Nem akart volna idejönni. Sokkal élvezetesebb lett volna újdonsült flottáját a Makuta Testvérisége ellen vezetni, de Pridak felvette vele a kapcsolatot, és azt bizonygatta, hogy a Nagy Szellem megdöntésének régi vágya talán beteljesülhet. Előtte egy sebtében összetákolt trónon az Árnyékos, a Sötét Vadászok vezére ült. Hidegen vizsgálgatta a három Barrakit. A fenti gerendákon Sötétség kapaszkodott, aki állandóan az Árnyékost felügyelte, ugyan nem védelmezői szándékkal. Nem, Sötétség a gyengeség nyomait kereste a vezérben, hogy megölhesse, és más léphessen a helyére.
- Árnyékos, elhoztuk néked Pridak üdvözletét – kezdte Kalmah. – És gratulálunk a sziget elfoglalásáért.
Az Árnyékos szimplán bólintott egyet, és le sem vette szemét Kalmah rusnya arcáról.
- Pridak úgy hiszi, hogy a Barraki és Sötét Vadászok között létesített szövetség az előnyünkre válna – folytatta Kalmah. – Miután a zűrzavar lecsillapodott, valakinek muszáj lesz összekapargatnia az univerzum maradványait. Kínálkozó alkalmat találtunk.
- És mit tudtok felajánlani, rémséges reputációitokon kívül? – kérdezte az Árnyékos gúnyos hangon.
Kalmah elmosolyodott.
- Információt. Tudjuk, hogy Teridax Makuta lesújtott a Nagy Szellemre, Mata Nuira, és azt is tudjuk, hogy hogyan. Valamint tudjuk, hogy az általa használt vírus prototípusa ezen a szigeten lett elrejtve, és úgy hisszük, tenálad van.
- Nálam? – így az Árnyékos. – Én csak Xia szerény adminisztrátora vagyok, a nép puszta szolgája. Semmi több.
Kalmah felnevetett.
- Te egy hazug, álnok, végzetvipera lehelettel teli zsák vagy. De ugyanakkor nagyon alapos is. Óh igen, mindent tudunk rólad meg a szervezetedről, mióta kiengedtek minket a fogságból. Ha az a vírus Xián van, hát akkor nálad van.
Az Árnyékos ábrázata elkomorodott. Egy gyöngébb lény rettegve borzongott volna meg ettől a látványtól. Ám a Barrakik nem ilyenek voltak.
- És ha úgy van?
- Te tudod, hol van, mi tudjuk, hogy kell használni. Ergo: alku születik.
Az Árnyékos megfontolgatta. Akár Ősit, ezeket is könnyedén megölhetné, de ha tényleg tudnak valamit arról, miként lehetne az általa talált fiolákat bevetni a Nagy Szellem ellen, nos, akkor azt a tudást érdemes lenne megszereznie. Majd legfeljebb később intézi el őket.
- Egyetlen feltétellel – mondta. – Pridak és én találkozót tartunk közön területen, Karzahni földjén. Ha elégedett leszek az ajánlatával, akkor talán a Sötét Vadászok és a Barraki karöltve fognak az új kezdet felé sétálni.

9.
Sok időbe telt, míg a Mahri visszajutott Atridaxról Metru Nuira. Megérkezéskor Jaller legelső gondolata az volt, hogy tán túl sokba is. Metru Nui támadás alatt állt – legalábbis eleinte azt hitte, hogy Metru Nui az: magas falak vették körül, tetejükön az ellenségre tüzet meg füstöt okádó fegyverekkel. Harcosok sereglete kezelte ezeket, akik közül egy sem volt Jaller számára ismerős. Várjunk, ez nem teljesen igaz: az egyik, egyszerre három ellenféllel küzdő vitéz épp úgy festett, mint Hewkii.
- Mi folyik itt? – mondta Nuparu. – Úgy látom, egyenest egy háborúba sétáltunk.
- Már egy ideje tart – mondta Hahli –, de úgy veszem észre, hazatalált.
Félelmetes látvány volt. A szigetvárost a Makuta Testvériségének szimbólumát viselő hajók vették körbe, repülő Rahkshik támadtak minden lehetséges irányból: egyesek pálcáik erejével, mások puszta kezükkel ostromolták a falakat. Egy helyen a fal egy része már össze is omlott, és odabenn a harcosok a behatolók kívül tartásáért küzdöttek.
- Kezdenek áttörni! – kiáltott fel Nuparu.
- Menjünk! – így Jaller. – A városunkkal együtt állunk vagy esünk el.
A három Toa hátulról közelítette meg a lyukat, és a tűz, víz és föld erejét használva nyomultak előre a Rahkshik seregén át. Sikerült elérniük a városfalakat. Mata Nui Rendjének ügynökein túl egy Turagát vettek észre barikádokat állítani.
Jaller odasietett Vakamához.
- Turaga, mi történik, hogy kezdődött ez a csata?
- Ne nekem köszönd, a Rend a felelős – felelt Vakama. – Most a legfőbb dolgunk befejezni, mielőtt a város megsemmisülne.
- Az Idő Maszkja – szólalt meg Hahli. – Egyikünk tán használhatná, nem is tudom, hogy valahogy lelassítsuk a Rahkshit.
- Bárcsak lehetne – mondta Vakama. – De a maszknak nyoma veszett, elvitte egy Sötét Vadász. Ő csinálta azt a lyukat, amin keresztül idejöttetek.
Jaller körbetekintett. A Ta-Koro Őrség kapitányaként eltöltött ideje alatt tanult egyet s mást a stratégiáról. Egyetlen pillantásból meg tudta állapítani, hogy a Rend súlyosan alábecsülte a Makuták haderejét. A Rahkshik máris három vagy négy helyen feljutottak a falakra, délebbre pedig már a határokon belül voltak. Szeme láttára vonultak vissza a védelmezők, ahogy a leigázók egyre beljebb hatoltak.
- Előnyt kell szereznünk – mondta Jaller. – De valahogy úgy, hogy a Rahkshi ne számítson rá.
- Még több Toa van úton ide, de nem érkeznek meg időben – így Vakama. – Ám talán egy Toa van itt, aki segíthet rajtunk. Idefigyeljetek…
___

Hahli találta meg a szóban forgó Toát, a Krakua nevű Hang Toáját. Amikor meghallotta Vakama tervét, olyan képet vágott Hahlira, mintha egy őrültet bámulna.
- Vegyük át még egyszer – mondta, miközben hangsugarakkal lőtt szét egy Rahkshit. – Vakama azt akarja, hogy próbáljak ki különböző frekvenciákat, míg meg nem találom azt, ami felébreszti ezeket a Bohrok micsodákat?
- Úgy van – mondta Hahli. – Tudjuk, illetve gyanítjuk, hogy hangjelzéssel lehet őket felébreszteni, de azt már nem, hogy pontosan milyennel. Ha fel tudjuk kelteni a Metru Nui alatt lévőket, és ha a Rahkshik az útjukba állnak, akkor hátha nyerünk elég időt egy újabb terv végrehajtására.
- Hát jó, megpróbálom – mondat Krakua. – De nem ígérek semmit.
Hahli ekkor távozott. Következő lépéseként erejével felzavarta az óceánt, igyekezvén összetörni a Makuta hajókat. Ám mielőtt hozzáfoghatott volna, minden megváltozott körülötte – a csillagok kifényesedtek az égen, a fuvallat meleggé vált, a föld gyengéden megremegett. Nem tudta, hogyan, de biztos volt benne: a Nagy Szellem felébredt.
A város falain túl egy vihar volt kialakulóban, és úgy hajigálta a Makuta flottát, mint a játékokat. Ez azonban nem riasztotta el a Rahkshikat, akik továbbra is törtek előre. Már négy helyen áttörték a falakat, és Ta-Metrut rohamozták. Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg őket. Legalábbis egészen addig, mígnem a föld felhasadt előttük, és egy Bohrok horda özönlött ki belőle. Nem volt sok, pusztán azok a példányok, akik az Archívumban és a földalatti egyik kisebb fészekben aludtak, mégsem voltak kevesen. A Rahkshik azonnal rájuk támadtak, amit a Bohrokok nem hagyhattak válasz nélkül. A két oldal egymásnak veselkedett, közben pedig a Mahrik és a Rend ügynökök akaratuk szerint szedték le a Rahkshikat. A harci fölény mérleghinta módjára ingadozott, mivel a Rahkshik nem jöttek rá, hogy a Bohrokok pusztán Mata Nui szigetére akarnának eljutni. Ha félreálltak volna előlük, a harc véget is ért volna.
A város lassan megremegett egy sorozatnyi robbanás miatt. A falak tetejéről felkiáltott az egyik Rend ügynök:
- Vigyázat, bejövő repülők!
Hahli felnézett, és három hihetetlenül gyors légi járművet látott a város fölött szárnyalni, egységesen megfordulni, aztán megindulni a hajók felé. Az egyik lelassított, és feléje biccentette egyik szárnyát. Hahli máris ráismert Pohatura a pilótaülésben. A Nuva Toa hazatért.
Pohatu visszairányította gépét a város határain kívülre, hogy elintézze a hajókat. Lewa és Kopaka közben zuhanórepülésbe kezdtek, és fénytöltetekkel szórták meg a Rahkshit. A látvány erőt adott a város védelmezőinek, akik visszasereglettek a falak réseihez. Élükön Jaller-val és Hewkiival, visszaszorították a Rahkshit.
A vihar végre lecsendesedett. A Testvériség hajói az Ezüst Tenger fenekére kerültek, és noha a városfalakat ledöntötték, a törmelék közt halott kraata és összetört Rahkshi páncélok hevertek. Az épségben maradt betolakodók tovaszálltak, feltéve, hogy sikerült elkerülniük a Jetrax, Rockoh és Axalara sortüzét. Metru Nui biztonságban volt, és ahogy azt a Nuva Toa tanúsította, a Nagy Szellem felébredt. A Makuta Testvériségének ereje egyszer és mindenkorra megszűnt. Dume Turaga és Vakama Turaga együttesen jelentették ki, hogy a következő nap az egész városra kiterjedő ünneplést fognak tartani a Kolosszeumban.
Ám Hahli még most sem volt ünneplő kedvében. Nem tudta elfeledni Matorót, aki életét adta Mata Nui életéért. S a számos sebesült vagy haldokló védelmező ellenére is valami azt súgta neki, hogy ez az egész túl… könnyen ment. Igaz, a léghajók, a Bohrok és a vihar személyében váratlan segítségük érkezett, de mégis egy Rahkshi sereggel volt dolguk. Valamiért úgy érezte, nem kellett volna győzniük, legalábbis nem így, hogy a város nagy része épségben maradjon.
Mosolygott. Nokama Turaga leszidta volna, amiért ennyire aggodalmaskodik. Mindegy, hogy érezte magát, a Nagy Szellem több mint ezer év elteltével végre felébredt. A fény győzedelmeskedett a sötétség fölött, nemde? A Toák beteljesítették sorsukat, és megmentették az univerzumot, nemde? És ez azt jelenti, hogy végre minden rendben van: most már semmi rossz nem történhet, igaz?
Hahli megfordult, és elindult Ga-Metru irányába, közben pedig egy Nokamától tanult nótát hümmögött. Réges-rég írt dallam volt, mely a holnap reményét sugallta. Talán ha a nóta nem lett volna, meghallotta volna a szélben visszhangzó sötét kacaj hangját.

 
 

 

Profilkép


Utolsó kép


Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Augusztus >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
      1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31